Hogy éltem meg azt, hogy kisembernek született az unokám.
Ahogy fél év után visszagondolok, féltem és féltettem, az unokámat, aki mérhetetlen nagy csalódást okozott már az élete kezdetén a szüleinek. Féltettem a lányomat, vejemet és természetesen Gergő unokámat. Betti olyan sokkot kapott, amiről úgy gondoltam, hogy sem ép ésszel sem ép lélekkel nem tudja feldolgozni. Féltettem Őket, hiszen egy ilyen traumában az ember saját fájdalmával van elfoglalva, nem figyelve a körülötte lévőkre, és azok fájdalmára. Féltettem, mert ez idáig az életük szép volt, boldog volt és rettegtem, mert olyan bizonytalan lett minden. Hónapokig azon aggódtam, hogy tudják-e szeretni ezt a kislányt, aki csalódást, keserűséget hozott a családba. Én, aki két felnőtt ember édesanyja vagyok már tudom, hogy nemcsak a szép gyerekére lehet büszke a szülő, és minden gyerek tud csalódást okozni a szülőnek. Lehet büszkének lenni az okos, tehetséges, sikeres gyerekre, ha nem is manöken szépség. Amúgy minden édesanyának szép gyereke van. Ezt édesanyám mondta. Igen, volt pillanat, amikor arra gondoltam, hogy csoda történik és az egész nem igaz. Hívő ember vagyok és hiszem, ha segítünk a csodának az meg is esik. Nem tudtam elfogadni, hogy nincs segítség. Én aki mindig is utáltam a számítógépet, kértem a férjem segítségét, hogy keressünk az interneten valamilyen kapaszkodót. Így akadtam az Önök honlapjára.
Aztán múltak a napok, egyre több információ birtokába jutottunk. Most ott tartok, hogy nagyon büszke vagyok Betti lányomra aki igyekszik mindent megtenni, hogy Bettike testileg, szellemileg fejlődjön ugyanúgy mint a többi vele egykorú kisgyerek. Egy héten kétszer gyógytorna és egyszer úszás. Bettike kedves, aranyos, szeretjük mindannyian. Hiszem, hogy nagyon sok örömöt ad a szüleinek, és Őrá is olyan büszke leszek, mint a Gergőre és a két lányomra.
Kiegészíteném az előző gondolataimat az azóta eltelt idő örömeivel, amit a mi kis leányunknak köszönhetek. Hála Istennek csak örömről kell írnom. Írtam hívő ember vagyok és hiszek az ima erejében. Gyönyörűen fejlődik Bettikénk. Most 14 hónapos. Úgy gondolom meghozta az eddig elvégzett sok munka a gyümölcsét. Szépen ül, szeretne már felállni, mindent megért, jókedvű, érdeklődő. Az eszecskéje előrébb jár, mint a mozgása. Továbbra is igyekszünk mindent megtenni, hogy mielőbb behozza mozgásbeli lemaradását. Nem csak szeretgetjük, hanem vannak elvárások vele szemben is, amit neki el kell végezni. Mára elmúlt az a “világvége” hangulat, ami egy évvel ezelőtt a családban volt. Büszke vagyok a gyerekeimre, hogy nem siránkoznak, hanem azon igyekeznek hogy, a maximumot kihozzák Bettikéből. Az emberek azt hiszik a baj csak mással történhet meg. Az élet megtanított bennünket, ez nem így van. A jó elromolhat, a rossz megjavulhat. Ha nagy szavakat akarok használni, hogy változtatta meg az életünket az a tény, hogy Bettike “kisembernek” született: jobb emberek lettünk, jobban oda figyelünk egymásra és jobban szeretjük egymást. Hiszen a bajban szükségünk volt egymásra és mi eddig kiálltuk a próbát. Ballagási meghívón olvastam ezt a Madách idézetet. Engem lelkileg megérintett.
” Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha
Remény, családos, küzdelem, bukás,
Sírig tartó nagy versenyfutás.
Keresni mindig a jót a szépet S meg nem találni – ez az élet”