Minden gyermekvállalás kockázattal jár. A terhességek többségéből természetesen egészséges utód születik. Amikor azonban a gyermek betegen jön a világra, meglepő dolgok történnek. Az orvosok nem merik rögtön kimondani a diagnózist. Mivel az achondroplásia ritka genetikai betegség, csak vizsgálatok elvégzése után adható megalapozott vélemény. A diagnózis közlése után szinte egy időben többféle reakció is fellép:
1. Miért pont velünk történik ez?
2. Vajon ki a hibás?
3. Genetikai probléma e vagy külső tényezők hatása okozta?
Ilyen és hasonló kérdések várnak válaszra.
A másság mindig félelmeket, agresszivitást vált ki az emberekből. Idealizált világunkba egy ilyen helyzet nem illik bele. A férfiak helyzete különösen nehéz, mivel bennük a narcisztikus vonások erősebbek, így duplán sértve érzik magukat. Az ősi vágy, hogy tökéleteset teremtsenek nagyon fontos számukra. Az anyák is gyötrődnek. Félnek, hogy elvesztik a férfit, akit szeretnek, ugyanakkor rettegnek, hogy a babával történik valami. A fej aránytalan mérete miatt kicsit sutábbak ezek a gyermekek. Az izomtónus ernyedtsége lassítja a mozgás fejlődését. Gyakori probléma, hogy a szülők állandóan mérik és összehasonlítják másokkal a kicsinyüket. Táblázatokat böngésznek és örökösen küzdenek a különböző értékekkel, gyakran fölösleges kudarcélményt teremtve ezzel maguknak. Szerencsére a szeretet erősebb ezeknél a problémáknál, így áthidalja a kezdeti nehézségeket. Az achondroplasiás csecsemők nagyon hamar és jól létesítenek kontaktust. Eleinte a szemükkel, majd szellemi képességük fejlődésével, egyre több hanggal, beszéddel. Vidámságuk, kedvességük segít elfogadni őket. Vannak azonban rendhagyó esetek, amikor a tagadás erősebb. A szülő vitatja a diagnózis helyességét és igyekszik úgy tenni, mintha gyereke egészséges lenne, sőt elvárja ezt környezetétől is. Előfordul, hogy a szülő nem képes feldolgozni gyermeke másságát és ez a kapcsolatukban tartós konfliktust fog eredményezni. A gyermek ugyanis idővel tisztábban látja betegségének következményeit, mint szülője. Ebben az esetben érdemes szakemberhez fordulni, mert a probléma megoldása a családon belül már nem lehetséges. A gyermekek három-négy éves korukban fedezik fel, hogy különböznek társaiktól. Az első felismerés még nem okoz komoly gondokat. Az óvodai közösség megjelenésével a konfliktusok kicsit erősödnek, mert a gyerekek reflexiója mindig nagyon direkt. /Bár ez inkább a felnőtteknek okoz fájdalmat./ Őszinteséggel azonban a gyermek megnyugtatható. Mindig csak olyan szinten kell magyarázni, mint amilyen kérdéseket feltesz. Nagyon fontos, hogy ne siettessük a gyereket a megértés és feldolgozás folyamatában. Az óvodai közösség kezdeti nehézségeit sok-sok öröm követi. Az iskola már egy fokkal nehezebb, mert a gyermekek kritikai érzéke és megfelelni vágyása nő. A teljesítmény itt már fontos szerepet kap. Míg az óvoda sok-sok emocionális szállal köti a gyermeket a világhoz, az iskola racionálisabb. Ezek a gyermekek a kapcsolatteremtés nagy zsonglőrei. Társaik pont emiatt fogadják el őket ilyen hamar. Gyakran a közösség középpontjában állnak. Igen önfeledt örömök érik a gyereket. Viszont bánat is akad bőven. Ugyanis a kamaszkor meghozza a végső felismerést, miszerint visszavonhatatlan tényként kell elkönyvelni, hogy ők örökre picik maradnak a többiekhez képest. A megváltoztathatatlanság dühöt és elkeseredést vált ki, na és persze harcot. De ez egyben életkori sajátosság is. Pedagógus és szülő számára komoly nehézség ennek a reakciónak a kezelése. Nagy probléma a szerelem megélése. A különbség itt a poklok poklát tárja fel számukra. Egyfelől érzik, hogy ők az eszükkel, találékonyságukkal állják a versenyt, viszont a társadalmi ideáknak nem tudnak megfelelni. Miszerint egy jó nő szép, hosszú combú, vékony derekú stb. Vagy egy férfi magas, erős, sportos külsejű. Életük legnehezebb időszaka a párválasztás, ám az ebben rejlő igazi nehézségek feltárásához egy külön dolgozatot kellene elolvasnunk. A felnőtté válás mindenkinek nehéz, de hogy nekik mennyire, azt úgy érthetjük meg leginkább, ha arra a nap mint nap használt mondatra gondolunk, hogy: „Te még kicsi vagy ehhez” vagy: „Nagyra nőj, szentem!” A törpe ember mindig kicsi marad, így komoly kihívást jelent, hogy óriássá váljon.
De amint legyőzték magukat és a kamaszkort, így vagy úgy, óriások lesznek belőlük. A társadalom és az egyén feladata, hogy ezt elismerje és felismerje.