Susányi Bianka, vagy ahogyan a legtöbben ismernek Bius vagyok, egy háromgyermekes család középső gyermekeként 2000-ben születtem. Szüleim, testvéreim és a felmenőim közül mindenki normál testmagasságú, azonban nálam a születésemkor achondroplasiát, hétköznapi nyelven kisnövést diagnosztizáltak. Világra jöveteleming a családból senki nem hallott erről a betegségről, így természetes volt, hogy az elején mindenki megijedt, azonban az orvosi vizsgálatok alátámasztották, hogy a testmagasságomon, illetve a végtagjaim hosszúságán kívül minden más teljesen rendben van.
A lakhelyemen van egy olyan szokás, hogy az egy évben született gyermekek szülei összejárnak, úgynevezett babazsúrokat tartanak, ahol a kicsik már az óvoda megkezdése előtt megismerhetik egymást. Édesanyám velem együtt aktívan részt vett ezeken az eseményeken, emiatt a korosztályom kezdettől fogva tényként kezelte/kezeli, hogy én kisebb vagyok, mint ők. Emiatt soha nem részesültem hátrányos megkülönböztetésben. Sőt, az óvoda, valamint az iskola megkezdése előtt az intézmények vezetői külön megkerestek bennünket, és megkérdezték, hogy szükségem van-e valamilyen speciális, egyedi eszközre, mely segítséget nyújt a hétköznapokban.
Szerencsére azt mondhatom az otthonom és az intézmények esetében egyaránt, hogy kevés segédeszközre, kizárólag egy sámlira vagy hokedlira volt/van szükségem. A hozzánk érkező vendégeknek, átalakításként feltűnhet, hogy más háztartásokhoz képest nálunk a villanykapcsolók lejjebb vannak, illetve a helységek többségében van egy-egy sámli, valamint a fürdőkád egy kicsit mélyebben van, hogy én is könnyedén be tudjak szállni. Minden más bútorunk és berendezésünk teljesen hétköznapi. A szükséges átalakításokat mind saját kezűleg az apukám oldotta meg, aki nagyon ügyes. Ha pedig a legfelső polcon esetleg valamit mégsem érek el, akkor azt rendkívül leleményesen meg tudom oldani segítség nélkül is. A hétköznapokban, mondjuk egy bevásárlás során pedig nem vagyok rest segítséget kérni másoktól, akik mindig szívesen segítenek, és a legtöbbször egy jót beszélgetünk míg leveszik nekem a megvásárolni kívánt terméket.
Igazán szerencsésnek tartom magam, hogy a családomban és a lakhelyemen mindenki elfogadott olyan magasságúként, amilyen vagyok, és soha nem éreztem azt, hogy bármilyen hátrányom származna ebből. Óvodás korom óta szereplőként veszek részt a község kulturális rendezvényein, legyen szó, akár éneklésről, táncról, versmondásról vagy műsorvezetésről. Aktívan tagja vagyok a falu kórusának, emellett pedig a hagyományőrzés a családban teljesen hétköznapi dolog. A testvérem, valamint az apukám zenélnek, az anyukám és én pedig éneklünk.
Szeretek mozogni, így az általános iskolában, és a gimnáziumban is ugyanúgy részt vettem a tornaórákon, mint az osztálytársaim. Nyilván tudtam, hogy melyek azok a gyakorlatok, amiket nekem nem ajánlott csinálni, így mást csináltam, de soha nem volt olyan, hogy ne akartam volna mozogni. Gimnáziumban például a testnevelő tanárom, amikor először meglátott azt mondta, hogy: „Téged viszlek magammal Balatont kerülni”. Először én magam se hittem volna, azonban igaza lett, és valóban a gimis csapattal 12 óra 32 perc alatt biciklivel körbetekertem a Balatont. Úgyhogy bizton állíthatom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen.
A magasságom a tanulmányaim során egyáltalán nem korlátozott/korlátoz. Ugyanúgy jártam iskolába, részt vettem az órákon, mint minden más tanuló. Szeretek tanulni és a szüleim támogatnak is ebben. Számos eredményt értem el eddig, azonban van néhány olyan kiemelkedő teljesítmény, melyekre rendkívül büszke vagyok. Ilyen például a 2015-ben, az általános iskolai éveim végén kapott Gyémánt díj, a 2020-ban, a gimnáziumi tanulmányaim végeztével megítélt Radnóti emlékérem, illetve Rotary ösztöndíj. Az egyetemi éveim alatt is több elismerést értem el. 2023 áprilisában a 36. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Közgazdaságtudományi Szekciójában III. helyen végeztem. Ugyanebben az évben érdemeltem ki a Magyar Nemzeti Bank Kiválósági Ösztöndíját. Az idei évben pedig elnyertem az Innovációs és Kulturális Minisztérium Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíját.
A mindennapokban a munkahelyemen, illetve a gyakorlati helyeimen sem okozott nehézséget a magasságom, mivel a szakmámban irodai, ülőmunkát végzek. Bárhova mentem a kollégáim mindig barátságosak, segítőkészek voltak.
A hétköznapokban, amivel meg tudom lepni az embereket az az, hogy 128 centiméteres nőként ugyanúgy autót vezetek, mint bárki más. Bár már több, mint 3 éve van jogosítványom, annak, aki nem ismer – mint például egy töltőállomáson a dolgozó – még mindig okoz némi meglepetést, hogy én ülök a volán mögött.
Szabadidőmben nagyon szeretek a családommal kirándulni a természetben, zenét hallgatni, sütni, főzni, mozogni. Testmagasságom ellenére törekszem teljes értékű életet élni és optimistán látni az „állapotomból” adódó kihívásokat, hiszen soha nem kapunk, nagyobb terhet, mint amennyit el tudnánk viselni. Pozitív hozzáállásomnak és a szememben csillogó vasakaratnak pedig a fő forrása a mindig, mindenben támogató és szerető családom.
