48 éves vagyok, és az életem – akár tetszik, akár nem – már messziről is magára vonzza a tekinteteket. Egyedülálló, achondroplasiás férfiként élek, aki megtapasztalta a társadalom előítéleteit és kettős mércéit, de mégis keresi a szépséget és a jelentést ebben a világban. Rokkantnyugdíjas vagyok, ugyanakkor dolgozom is. Számomra a munka több annál, mint egy szerep, amit betöltök; az önállóság jelképe, a bizonyíték, hogy az ember értékes, függetlenül attól, hogy kívülről hány centiméter magasnak látják.
Egy olyan világban élünk, ahol az emberi értéket gyakran a fizikai adottságok alapján mérik, de ki mondja meg, mi számít igazán? Amikor 20 évesen először találkoztam egy sorstársammal, az a pillanat felvetette bennem a kérdést: hányféleképpen lehet megélni az életet, és kié a “valódi” igazság? A társadalom sokszor távolságtartó, akár elutasító is – mintha nem lennék elég jó vagy elég értékes –, és ez nem csupán a magasságom miatt érzett, jól felismerhető reakció. Ez egy mélyebb, mindannyiunkban ott lappangó félelem kivetülése lehet: vajon elfogadjuk-e azt, aki más, és képesek vagyunk-e egyenrangúként tekinteni rá?
Sorsom különlegességét azonban nem csak kívülről, hanem belülről is meg kell értenem. Az évek alatt kapcsolatban éltem egy nálam 17 évvel idősebb nővel. Ez az időszak megtanított arra, hogy a szeretet és a közelség nem a társadalom által előírt “megfelelő párosításokban” rejlik, hanem két lélek mély kapcsolódásában. Ma pszichológushoz járok, hogy feldolgozzam azokat az érzéseket, amelyeket a családommal való viszony és a párkapcsolatok keresésében átélt elutasítás hagyott bennem.
A közösségben mindig próbáltam értéket adni, másoknak segíteni. A Dávid Kisemberek Társaságában önkéntesként számtalanszor megosztottam az élettörténetem, felhívtam a figyelmet arra, hogy a másság elfogadása nem csupán egy erény, hanem egy közös felelősség. Voltam televíziós műsorokban, szerepeltem újságokban, ahol a valódi cél az volt, hogy bemutassam: a társadalmi elfogadás nem csak azoknak fontos, akik kitűnnek, hanem mindenkinek, aki egy szabadabb és befogadóbb világban szeretne élni.
Életem legnagyobb örömei mégis az egyszerűségből fakadnak: a természet csodáiból, a kerékpározás, túrázás, magashegyi kalandok öröméből. Ezekben a pillanatokban nem számít, hogy kinek mi a társadalmi szerepe vagy megítélése. Ezek az alkalmak emlékeztetnek arra, hogy mindannyian ugyanazért a lélegzetért, ugyanazért az életért küzdünk, függetlenül attól, milyen formát öltünk kívülről.
De ott vannak a nehézségek is, amelyek minden nap velem vannak. Gyakran találkozom azzal, hogy a nők, még a kisnövésűek is elutasítanak – egy néma válasz arra a kérdésre, amit még fel sem tettem. És a férfiak, azok, akikkel esetleg barátokká válhatnánk, távolságot tartanak, mintha nem lennénk egyenrangúak. Miért van az, hogy ennyire nehéz hidat építeni egymás között? Vajon mindannyiunknak szüksége van egy címkére, egy skatulyára ahhoz, hogy elfogadhassuk egymást?
Munkámban a magasságomat is használom: legény- és leánybúcsúkon jelenek meg meglepetésként. Sokaknak ez szórakozás, számomra viszont egy emlékeztető arra, hogy még ha másképp is, de minden szerep, minden feladat adhat értelmet és élményt. Az élet kérdéseire talán nem léteznek egyértelmű válaszok, de keresni őket mindenképp érdemes. Én pedig, minden megélt élményemmel és örömmel, ezt teszem nap mint nap.
Még egy hátrányom van: Gyógyszerreziztens epilepsziás vagyok, ami havonta több kisrohammal jár
Rajtad végeztek valami beavatkozást anno? Volt akkoriban alternatíva? Műtét? Tabletta?
ilizarov módszer volt akkor. Csonttöréses műtét. Tabletta nem volt. Ami volt az az agyalapi mirigy rendellenes működése miatti törpenövésűeknek volt.
Az ilizarovval pubertás koromig vártak a szüleim és rám bízták a döntést. Mivel 150 cm magassággal is törpének számítok és a higiéniai tisztálkodásomat segédeszköz nélkül megoldottam nem akartam műtétet.
